Hát igen… 33 éves vagyok. Sokáig pont olyan voltam, mint a szüleim… Budapest, heti egy kuka szemét, kis ház díszkerttel, ebéd házhoz szállítással… Aztán lett egy férjem, lett két gyermekem…szeretném a gyermekeimet a jövőben boldognak látni, mint minden más szülő.  Szeretném megadni nekik azt, ami tőlem telik, békés, szeretetben élő családot, figyelmet, öleléseket, időt, empátiát, kapcsolatokat, szabályokat, (kereteket) és gyökereket, melyek az emberi létnél mélyebbről törnek föl…És persze férjemmel fejünkbe vettük azt is, hogy a gyermekeinket majdani felnőtt életük kezdetén megpróbáljuk anyagilag is segíteni…

Hát igen… mindegyik szülő időnként megáll egy pillanatra. Ránéz a medencében ugráló, homokozóba félig beásott, bogarászó gyermekére, és megpróbálja elképzelni, hogy milyen ember lesz majd pár év múlva belőle. Szőke? Barna? Boldog? Tanult? Mit visz tovább, mit hasznosít majd a gyermekkorában kapott dolgokból?

És igen, a mai kor felelős szülőjének a szeme kissé megkönnyesedik…

Milyen élet fog rájuk várni 15-20 év múlva?  A kérdés egyik korban sem volt egyszerű… de ennyire (globálisan) kiszámíthatatlan talán sohasem.

Mostanra sokunkat, egyre többünket foglalkoztat a közelgő energiaválság, globális felmelegedés és az ezekkel feltételezhetően együtt járó éhínség és a többi eddig sci-fiben látott borzalom.

A blogom egy ébredés… ráébredés arra , hogy tenni kell valamit… valamit biztosan. Szelektíven gyűjteni a szemetet nagy dolog, de ez  még kevés.  Pár tő paradicsomot ültetni, gondozni nagy dolog, de ez is valószínűleg kevés lesz.  Havonta pár ezer forintot bankszámlán gyűjteni a gyerekeknek nagy dolog, de sajnos attól félek,  hogy ez sem lesz elég.

Íme egy sokak szerint talán borúlátó (szerintem, csak inkább előre látó), teljesen laikus, de mindenképp érdeklődő és tenni akaró anyuka blogja .

 

A tervek szerint a bevezetőnél egy kicsit inkább vidámabb, esendő, szárnypróbálgatások naplója következik.