Egyszer egy nyugalmasnak ígérkező, szikrázóan szép tavaszi napon kedves szomszédunk kedvesen áthajolt hozzánk, és csevegésbe kezdtünk. Akkor már második éve túl voltunk az ide költözésen, felújításokon, építkezésen, és egy szülésen is. Két lurkómmal lustán heverésztünk a füvön, hangyákat, szöcskéket vizslatva. És beszélgettünk. Szomszéd bácsink beavatott minket kertünk egy távoli múltba vesző titkába:. „Szominéni, tudtátok, hogy a kertetekben volt egy régi, gyűrűs, ásott kút?”

Hogy mi? És ezt csak most mondod? –elámultam, és heves izgalommal hívtam fel Párom a munkahelyén, hogy megoszthassam a legújabb aktuális örömhírt.

 

Kútból… és kútba… nézve

 

Nos, aki ismer, nem csodálkozott volna rajta, ha látott volna nagyjából a hír, és a telefonálás utáni másfeledik percben. Én ugyanis már ásóval, kisásóval, lapáttal, vödörrel és egy vékony vasrúddal felfegyverkezve faggattam a szomszédunkat, és kértem, próbáljon meg pontosan visszaemlékezni, hol lehet az egykoron nyilván jobb időket is látott kút. Aztán a lehetséges területet néhány szúrással átvizsgálva meg is lett. Egy betonfedéllel le volt zárva, rajta föld, azon fű egy olyan helyen, ahol feltehetőleg magunktól sosem találtuk volna meg a sziklakertünk kellős szélén , szerencsére nem a közepén.

Estére, mire a fáradt Férj hazatért a munkából, már nem volt más választása, a kellően megtisztított betont felbillentette.

Tulajdonképpen a kútba nézve nagyon megkönnyebbültünk. Arra számítottunk, hogy tele lesz dobálva régi jó (?) szokás szerint sittel, de nem. Nem volt. Ám a történetnek itt még nincs vége. A váratlan fordulat később következett be. A kút alján ugyanis iszapot véltünk felfedezni, nem vizet. Sajnálkozva állapítottuk meg, hogy valakit fel kell fogadnunk némi mélyítés végett, mivel egyikünk sem kívánt (mert) olyan mélységekbe alászállani, ahonnan a nap is csak egy kis apró pöttynek látszott…

Két nap múltán, munkaidő után egy fizetett, vállalkozó kedvű, bátor férfi lemászott a kút mélyére, ásók, vödrök kötelek, és egy fenti erős férfi (ez a Párom) segítségével megindultak a feltárási munkálatok.

Kb. tíz perc zavartalan, nem túl nehéznek ígérkező földmunka (iszapmunka) után az ásó mindenhol kemény „valamibe” ütközött. Némi tisztogatás után megállapítást nyert az a tény, hogy valami meggondolatlan (még az olcsó locsolás idejében élő) tulajdonos, az építkezésekor keletkezett felesleges, jó minőségű betonmaradékát a különösebben számára értéket nem képviselő kútjába öntötte. A mai vízárak mellett nem hiszem, hogy ezt a butaságot most is megtette volna.

Újabb két nap múlva (ennyi kellett, mire a speciális kútásásunkhoz szükséges betonbontáshoz elengedhetetlen ütvefúrót, hegyekkel meg csákányokkal be tudtuk szerezni) újra össze állt a kis csapat.

Én nem tudom más hogy van vele, de nekünk semmi nem megy simán. Bár a lebetonozott terasz lenne ilyen szuper minőségű betonból!

De végül azért persze sikerült a fiúknak nagy nehezen legyőzni ezt az akadályt. Utána, persze megkapták még az “elmaradhatatlan” sittes réteget is. És az sem volt utolsó látvány, ahogy a szomszédban feleslegesen tengődő betongyűrűt újabb segéderők beszervezése után, szintén nagy nehézségek árán áthengergették, és a meglévő gyűrűk fölé helyezték. De végül elkészült a nagy mű…

Néha eszembe jut ez a történet locsolás közben, elmosolyodok magamban, üde zöld fáink, szép sziklakertünk pedig hálásan mosolyognak vissza rám…