Néhány héttel (hónappal) ezelőtt, lehet, hogy a kialakult szorongásomnak köszönhetően másként kezdtem látni a jövőmet, na meg persze a gyerekeimét.

De tulajdonképpen mit is keresek én egy pszichológusnál? Miért lehet, hogy valaki, aki mindig feltűnően mosolygós és vidám, (állítólag a férjem is több szerencsés adottságom, akkori sudár testalkatom mellett, csillogó elmém /na ne!!!/ mellett az életvidámságomba szeretett bele) egyszerre csak leereszt (kipukkad), mint egy lufi. Szegény párom !

Senkit sem szeretnék (teljesen átlagosnak mondható) életemnek apró és unalmas részleteivel traktálni. De bizonyára sok mindenki számára ismerősek lehetnek: a kimerültség, teljesítési kényszer munkahelyen, túlórák, már megint nincs időm, erőm a gyerekemhez, ennem kéne valamit, szalad az egész lakás, mibe öltöztessem farsangkor a gyermeket, nem akarok főzni , nem tudok aludni, ki kéne kapcsolódni egy kicsit, már megint beteg a gyerek, kötelezően választható túlóra és egyebek… ördögi köre. Van közületek olyan, aki elgondolkodott azon egy ilyen élethelyzetben, hogy vajon normális-e ilyen eszeveszett hajtásban élni, és példa útján ezt adni át a gyermekeinknek? Persze tudom, tudom… hitelek és csekkek, lakbér, ételek, ruhák, pénzgyűjtés a kikapcsolódáshoz, spórolás az elromlott háztartási gépek pótlására, na igen…

Jelenlegi munkanélküliként, munkakeresőként elgondolkodtam rajta, hogy vajon kinek jutna ilyen helyzetben komolyan az eszébe, hogy a fenntartható fejlődésünk és gyermekeink szebb jelene és könnyebb jövője miatt telket, nyaralót fog venni?

Na, csak azért, mert nekem eszembe jutott…

Itt most egy kicsit meg kell állnom, és úgy érzem, meg kell köszönnöm férjemnek, hogy jelenleg egyedül kereső családfenntartókét nem csapott le rögtön azonnal. Főleg azok után, hogy jó ideig mereven ellenálltam, mikor szegény párom az energiaválsággal, második fűtési lehetőség kiépítésével, a kőolaj lezárásával, napelemekkel és ilyesmikkel bombázott.

Én ezerszer meg ezerszer TÜRELMESEN elmagyaráztam neki, hogy ahogy ő aggodalmaskodik, úgy nem lehet élni, lazítson egy kicsit, próbáljon meg nem gondolni ilyesmire… Meg felszólítottam őt arra is, hogy nézzen szét, nézze meg jól a szüleit, a szüleimet, a testvéreinket, szomszédokat és barátokat! Hát ők sem aggódnak… vegyen példát róluk! Szerencsére ő ennél makacsabban és kitartóan ezeregyedszer is nekiállt engem meggyőzni arról, hogy vessem tekintetemet az általa felsorakoztatott cikkek sokaságára, melyeket magunk között szólva eléggé borúlátónak ítéltem meg, már ami a jövőt illeti.

Én ímmel-ámmal beleolvastam, átfutottam a nekem gyűjtött cikkek sorait, bevallom, legfőképpen a családi béke érdekében.

Valószínűleg ez érhetett meg bennem, amikor kissé elfáradt és kiégett életem puzzledarabjait próbáltam újra összerakni.

Néha kell, hogy legyenek az ember életében olyan megállók, fordulópontok, ahol körbenéz, értékel és új célokat tűz ki.

 

 

Most sok év után újra álmodozunk a férjemmel, hegy-völgyes tájakról, kis házikóról, nagy kertről, gyümölcsfákról.  Szinte látjuk gyermekeinket, ahogy bejárnák az új területet, felfedeznénk az új környéket, ahogy lehajolnak addig még nem látott élőlények után kutatva. Látjuk a fatüzelésű kályhát, az esővízgyűjtő tartályokat,  napkollektorokat a tetőn, látjuk a kádat, ahonnan a víz nem a csatornába, hanem újrahasznosítás okából tartályba gyűlik… meg ilyesmiket…